Sajó Sándor: Ének szent Ferencről

És megúnván a lakomák borát
Francesco Bernardone gyónni ment;
És látta: lélek száll a tájon át
S pacsírtát hallott zengedezni fent;
És száz új szépség gyúlt a bús világra,
Földön virágok, égen csillagok, –
S hogy két karját az ég felé kitárta,
Krisztus szólt halkan: hívták, itt vagyok.

Alázatát nagy hittel megszerezve
Vidám koldúsként jár-kel idelenn:
Egy vígasság van: Krisztus bús keresztje,
Attól vidámul minden gyötrelem,
Meggyönyörödve dalban és virágban
Magányossága zengő erdején,
Két fadarabbal hegedül vidáman:
Boldog vagyok, mert semmisem enyém!

Istené minden: erdők menedéke,
Árnyas lomb, zöld ág, minden kicsi mag;
Az ég jóságát szárnyaló beszédbe
Tanítja madárhugocskáinak;
S a nagy érzést hogy kis szivünkbe írta,
Madárdal zengi: minden Istené! –
Rábólogat a bóbitás pacsirta
S dalos vidáman röppen ég felé…

Hegyet mozdít a koldulóbarát:
Zengő csodát hall, titkok ihletét, –
Fájó szemével mennyországba lát, –
S már keblén érzi Krisztus öt sebét;
Az ő szemének nincs többé sötét,
Már látja Krisztust s már csak őt kivánja, –
Magára öltvén koldus-köntösét
E földön ő a szeretet királya.

Hitét hímezvén testi szevedésre
Dalolva lakja Porciunkulát;
És száll az est… s a szív fáradt verése
A földről lassan égbe halkul át…
A boldog lélek röppenőn sóhajt,
Nyomán csillag gyúl kint az éjtszakában,
Bogáncstövisből piros rózsa hajt,
Pacsírta hangja hajnalt ver vidáman…

Volt egyszer, volt egy nagy hit e világon, –
Vidám csodát lát, aki belenéz:
Égből sugárzó legszebb földi álom,
Megenyhül tőle minden szenvedés;
E hit lángjától megszépült az élet:
Nyílóbb a rózsa, zengőbb a madár, –
Az emberek közt egy nagy csodalélek
Két fadarabbal muzsikálva jár…