Sáfáry László: Fiatal fák

A sugár fenyőfék és a tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.
Kopár hegyeket látok,
és az alacsony novemberi hóból
csak nagy ritkán tör elő a fiatalos.
De ki is ültetett volna?
Pénzemberek jöttek ide messzi földekről,
idegen szívvel mentek tovább.
Idegen nyelven osztottak parancsot:
és hulltak a fák.
Hulltak a fák és hulltak az iskolák is,
ahol még az én nyelvemen tanultak,
és hulltak mind,
amik énnekem kedvesek.
De felütöm én tanyámat a régi ösvények mellett
és őrzöm a megmaradt fiatalost.
Tanyámat nem jelzi semmiféle zászló,
csak a hozzám jövő szegények és fiatalok.
Lehet, hogy nagy viharok jönnek a hegyekből,
és a népeken is végigront újra a háború és pusztulás,
vagy egy kis szellő hidege dönt el engemet.
De sorsom fel van írva és magyarul van felírva
a földemen, a fiatal fák levelén.

                                                              1935