Urr Ida: Szülőföldem

Te drága illatú humusz, most hozzád sóhajtok a messzeségből!
Hozzád, aki először húztad végig ajkomon az ajkadat;
ki először csorgattál hangokat a fülembe
és én most e szavakkal, e hangokkal mind neked hódolok
és neked fonok belőlük ölelő karokat,
hogyha majd elfáradsz: boldogan pihenhess meg.
És sohase sírjál, sohase könnyezzél, mint a gyermekeid.
És ne tudd meg soha, mi a fájdalom,
mi az, mikor egy bódító illatú orgonabokrot
kicsavarnak tövestől, mikor az duzzad az éltető élettől;
ne tudj meg soha semmi rosszat.
Álmaidban midég gyöngyvirágos erdőkön lépdelj,
aranyhúrú hárfák daloljanak néked,
hogy hangjuktól megmámorosodj!
– És ha netán egyszer mégis úgy történik,
hogy valaki könnyet ültet a szemedbe:
csak locsold a számba: e fájdalomra mindég megnyíló kehelybe,
hogy bennem virágozzon ki a jaj: szívetfacsaró energiával!
És te csak légy örökké mosolygós arcú, drága illatú boldog humusz,
Mert megérdemled. Te jó vagy! Nagyon jó!