Vári Fábián László: Várad felől az alkony…
Ezernyolcszáznegyvenkilenc
július harmincegy volt,
amikor Segesvár fölött
megborzongott a mennybolt.
Pacsirták elnémultanak,
elhúztak messzire,
feltornyosul az egekig
a háború híre.
Isten ostora táncol,
a sűrűjébe legyint,
s egy durranással lecsapja
lováról Szkarjatyint.
Halomra hűl a sok vitéz,
a délceg szép kozák,
bősz bűntudattal bőgnek fel
a muszka orgonák.
Most kellene a füldugasz –
iszonyú térzene!
Várad felől az alkony
mintha már vérzene.
A pokol számos ütege
morajlik válaszul,
a megpörkölt felhőkből
Petőfi vére hull.
Térül-fordul a jó öreg,
villantja jobb szemét,
fürkészi fenn a füst között
az Úr tekintetét:
– Csak egy valamit még, Uram,
nyújtsd ide két karod,
hadd bízzam bánatodra én
a halott őrnagyot.
Arca mostani mását
magammal elviszem,
ne lássa romjaiban őt
ezentúl senki sem!
1999