Sajó Sándor: A magyar holló

Fölgyúlt a gyász, mint lávás keservek,
Bús gerjedelmek égő soka;
Fölgyúlt s kitört, mint lelket dacra ajzó,
Nagy döbbenettel egekig viharzó
Siralmas jajszó: nem, nem, soha!

Hallotta holló, meg is tanulta;
Agyára gyúlt a szó mámora:
Verdesve szárnyát, meg ki-kibontva,
Csak fölkiáltott, százszor naponta,
Mindegyre mondta: nem, nem, soha!

Hallgatta a hollót a gazda, a háznép.
– Friss volt a gyász még s nem tétova;
Szokásból aztán, kapatva kedvét,
Mulattak rajta, meg is nevették,
Ha szóra mordult: nem, nem, soha!

– Vonulnak, szállnak sugarak, árnyak,
Szegény madárnak egy a sora:
Rabketrecében ott ül a holló,
Tört szárnyra, szívre hozzánk hasonló,
S mormolja váltig: nem, nem, soha!

Gazdája lelkét mély gyász belengi:
„Jaj, itt már lenni nincsen hova!
Még tíz esztendő, tán húsz esztendő, –
Halálba pusztul a magyar jövendő…”
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!”

„Vén holló, jós vagy? – lásd így szeretlek;
Vidám a kedved, vén vagy noha;
Tréfás szavadra lehet nevetnem,
A magam búját lehet megvetnem,
De lefelednem – nem, nem, soha…

Papolj csak, vén jós, s ha tudsz, deríts meg,
Ó, részegíts meg, remény bora!
Magyar jövendő… ó, hátha mégis…
Lesz tán még szőlő, lesz lágy kenyér is…”
Megzokkan a holló: „Nem, nem, soha!”

„Nem-nem-soházó oktondi állat!
Kuvikmadár vagy? – hess, ostoba!
Ha csúfot űzöl reményből, gyászból,
Kitagadlak innen, – pusztulj a háztól!”
Rikolt a holló: „Nem, nem, soha!”

– Idő, hajh, múlik, év röppen évre,
Holló fejére aggság kora;
Szegény vén holló, halál betegje,
Gubbasztva ül már, fejét leszegve,
És már csak hörgi: nem, nem, soha…

Meghalt a holló, el is temették,
Rohasztja testét rabföld soha;
Meghalt a jajszó, – bút dacra ajzón,
Magyar keservet világra viharzón
Nem jajdul többé, nem, nem, soha…

szozattv


szozat a tiszta hang konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf