Jóna Dávid-Szentjánosi Csaba: Gazduram – 2014. október

Oktoberfest-verskorsóinkból kilötyögnek a betűk....
de jó olvasóinkkal egy asztalhoz leülni.

Gazduram


Kígyók tekeregnek bennem,
sziszegnek ujjaim,
lenyeltem a Holdat,
most emésztem az éjszakákat

Hogy szerethet a föld, hogy
képes öregedni értem,
nem időm telik, hanem
a végtelen kérgesedik 

amiből kifolyik a Tejút-kaucsukja

Olyan vagyok, mint a kutya,
lehajtom az éj küszöbére fejemet,
míg Petőfi keze simogatja
papíromat

A virágok levél-falai között van
csöndszobám,
feleségem: katicabogár,
bolygó-pöttyeit nézem

reggel lesz: mikor kinyitja szárnyait

Szentjánosi Csaba (2014-09-02)

Gazduram,




igen, kinyitja szárnyait, hogy átölelje a házat,


a repülése Benned,


a kedvesed szárnya itt csak jelzés, jelkép, jelmagyarázat,


a Te sajátos rended,





ahol ott találsz mindent, ahogy múltkor hagytad,


ahogy felöltöztetted, ahogy elragadtad,


hogy elbújj a szirénázó város elöl,


mert ha elkap, akkor megfojt, megöl…





a kinti jellemvasút, az alkalmazott művészetek


nem a Te világod,


leginkább legyintesz, néha elmagyarázod,


hogy Istennek üzenete a bor,


értem én, hogy mit küldött, de ő hol van ilyenkor.





a csended a legrosszabb, amikor hallgatsz,


nem Neked való az idő, a hely,


csodás dolgokat olvasol, írsz, de kinek meséled el?

Jóna Dávid (2014-09-03)

Gazduram

Igen, kinek meséled el,
mikor Te vagy az író, a mesélő,
S hiába a sor végén a pont,
ha az ihlet mellé lő.

Isten hol van? Mikor azt se tudjuk,
milyen hely a lélekben a "hol van",
megírtam az éjszakát Gazduram,
pecsétem rajta Holdam.

Kérdéseid meghajlítják gerincemet,
mint az alázat,
ahogy nem tudod eldönteni, hogy
a virágot tegezzed vagy magázzad.

Talán Isten kérdez ilyenkor velünk
saját magára,
hogy átöleljük egy verssel egymást,
a könyvet kitárva.

Barátságunk ilyenkor: kókuszdió, alma,
narancs, dinnye,
szavaink magja körül kipiroslik,
Isten ínye.

Ilyenkor nekem verspapírod:
varázsszőnyeg, elrepít innen,
s már a kérdések visznek,
nem nekem kell őket vinnem.

Szentjánosi Csaba (2014-09-04)

Tudom, hogy Te következnél Gazduram, de ezt írtam:

Ezek már betűhidak Gazduram,
átsétálnak rajtuk az évek,
hiába a félelem, veled a tér
szakadéka fölé bátran lépek.

Mire átérünk egy versen,
kihullik belőlünk a világ,
alattunk krokodil-művészek,
egymást szétszakítják.

A mi harcunk, a repülőgép
gravitációt legyőző harca,
nekünk szálló gondoltainknak
a másikban lesz szópartja.

Két barát, két versturista,
felkapaszkodik a hegyre,
hogy a fehér éjszakára
fekete csillagpontját tegye.

Felveszem versruhádat, átmegyek
vele a zuhanyzó-csöndön,
mindennapi zúgó mondat-áradatok
felett, hallgatással kell őrködnöm.

Ujjaim: pisztolycsövek, kilövöm
a betűket a lapra,
vérzik a szívem mindenkiért…
melyik olvasó lesz-aki a verset feltámasztja?!

Szentjánosi Csaba (2014.09.16.)

Gazduram



a pocsolyát látod, azt nem, hogy milyen mély,

a kilátástalanság veled együtt ébred,

befűzöd a papírt, a papír befűzi a szavakat,

a szavak pedig Téged.



személyiségmentes iroda, vaklicit a holnapra,

a szövődmények sora nem fér fel a kórlapra,

elrejt a felismerhetetlenséged,

lelked hiába igaz, újra és újra téved.



értem én, hogy felfegyverezzük a lázadókat,

de aztán, hogy veszed el tőle a fegyvert?

nem adhatod vissza a gyermek gyermekkorát,

Isten áldja meg a világ fegyvertőzsdéinek milliónyi alkuszát.



a város újra és újra magának mond ellent,

nagyképű, mértéktelen, közben mérges gázokat szellent,

Gazduram, ketrecharcunkban csak az idő az, ami elment,

… semmi más…

Last Vegas végállomás! – elaludt közben? Mázlista!

– száraz jég, műkönny, főcím dal, stáblista.



Jóna Dávid (2014.09.18.)