Botz Domonkos: Harlequin
Amikor a bohóc felzokog,
arcán tengerek fakadnak,
akadnak, kik önfeledten
kacagnak s csak a szépet,
pirosló orrát, fehérre mázolt
arcát látják, melyet szürke
folyam áztat, csetlik-botlik,
maga a megtestesült alázat.
Harlequin jelmeze alatt a kín,
a fájdalom emészti, marja, már
elveszítette mindenét, s most;
a tömeg nagyokat derül rajta.
Törvénye van mindennek, így
a manézsnak is, hol ha kellett,
meghalt minden este, de ez
az utolsó volt, önmagát temette.
És ki tudja hány Harlequin
szaladgál az utcán kopott
jelmezében, levegő után
kapkodva roncsolt tüdejével.
Aztán egy este majd felmegy
a függöny, más lép a porondra,
és ő már csak emlék lesz, a
manézs egykorvolt bolondja.