Mécs László: Búzaszentelés
Százezer hajszálgyökér köt minket a világhoz,
százezer gyökérben fáj az életünk.
Függünk a földtől, függünk a Naptól,
függünk a felhőktől, a holdtól, a szelektől,
függünk a pestistől, pénztől, háborútól,
függünk a tengertől, temetőktől,
millió lehetőség húrja feszül belőlünk az Anyaghoz,
s a húrokon borzalmakat vonóz a Félelem.
Mindnyájan dicsőült szentek,
könyörögjetek érettünk!
Szabadok, erősek, tiszták vagytok, mert nem a földön éltek!
Mindnyájan szent mártírok,
ti tudjátok, hogy méreg-malom a gyomrunk,
s rettentŐ szörnyetegekké:
Heródessé, Néróvá őrli bennünk a Kenyeret!
Könyörögjetek érettünk!
Mindnyájan szent szüzek,
Isten rétjének liliomai, nézzétek:
az éhség utcára korbácsolja szűzeinket,
bódékban árulják virágaikat,
s úgy eszik a virágon vett kenyeret.
Könyörögjetek érettünk!
Mindnyájan szent remeték,
ti leromboltatok minden bilincseket,
család, haza, barátság bilincsét
s a legszörnyűbbet: a Kenyér bilincsét;
-- nekünk anyánk van, apró gyermekünk,
csalunk, lopunk és gyilkolunk,
ha a családnak nincsen kenyere.
Könyörögjetek érettünk!
Jézus, örök Magvető,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Búzából, babból, borsóból lesz a testünk,
testünkből kikandikál a lelkünk,
mint a fából a virág,
s a lelkünkből illatozva illan feléd az imádság és szeretet.
Kenyérből épül a te földi tested: az Ember!
Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Jézus, örök Magvető,
te tudod a konkolyhintés fájdalmát.
Hegyek rejtelmeiből, fellegekből
nyerítő kacagással nyargal az Árvíz,
s lábnyomában elrothadnak a vetések;
a Napból ránklehel a Szárazság pokoli lehelete,
s elhervadnak a vetések s a mezők liliomai;
a határokon átgázol százezerkezű óriásként a Jégeső,
s leparittyázza a mák- és búzafejeket,
Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Jézus, te vagy a szőlőtőke,
s mi vagyunk az ember-venyigék.
A dombokon már zöldülnek a szőlők,
s bogyókba gyűjtik a napfényt, tavaszt és örömet.
Sok a bajunk, és gonoszokká válunk,
míg százezer gyökérben fáj az életünk.
A vidám ember jó ember,
de legjobb ember a vidám szenvedő.
A borban vidámság vagyon és lakodalmak íze.
A bor véreddé válik ereinkben,
s véredben van a vigaszunk, jövőnk.
Hogy a földnek jó gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Kérünk téged, hallgass meg minket!
százezer gyökérben fáj az életünk.
Függünk a földtől, függünk a Naptól,
függünk a felhőktől, a holdtól, a szelektől,
függünk a pestistől, pénztől, háborútól,
függünk a tengertől, temetőktől,
millió lehetőség húrja feszül belőlünk az Anyaghoz,
s a húrokon borzalmakat vonóz a Félelem.
Mindnyájan dicsőült szentek,
könyörögjetek érettünk!
Szabadok, erősek, tiszták vagytok, mert nem a földön éltek!
Mindnyájan szent mártírok,
ti tudjátok, hogy méreg-malom a gyomrunk,
s rettentŐ szörnyetegekké:
Heródessé, Néróvá őrli bennünk a Kenyeret!
Könyörögjetek érettünk!
Mindnyájan szent szüzek,
Isten rétjének liliomai, nézzétek:
az éhség utcára korbácsolja szűzeinket,
bódékban árulják virágaikat,
s úgy eszik a virágon vett kenyeret.
Könyörögjetek érettünk!
Mindnyájan szent remeték,
ti leromboltatok minden bilincseket,
család, haza, barátság bilincsét
s a legszörnyűbbet: a Kenyér bilincsét;
-- nekünk anyánk van, apró gyermekünk,
csalunk, lopunk és gyilkolunk,
ha a családnak nincsen kenyere.
Könyörögjetek érettünk!
Jézus, örök Magvető,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Búzából, babból, borsóból lesz a testünk,
testünkből kikandikál a lelkünk,
mint a fából a virág,
s a lelkünkből illatozva illan feléd az imádság és szeretet.
Kenyérből épül a te földi tested: az Ember!
Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Jézus, örök Magvető,
te tudod a konkolyhintés fájdalmát.
Hegyek rejtelmeiből, fellegekből
nyerítő kacagással nyargal az Árvíz,
s lábnyomában elrothadnak a vetések;
a Napból ránklehel a Szárazság pokoli lehelete,
s elhervadnak a vetések s a mezők liliomai;
a határokon átgázol százezerkezű óriásként a Jégeső,
s leparittyázza a mák- és búzafejeket,
Hogy a földnek bő gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Jézus, te vagy a szőlőtőke,
s mi vagyunk az ember-venyigék.
A dombokon már zöldülnek a szőlők,
s bogyókba gyűjtik a napfényt, tavaszt és örömet.
Sok a bajunk, és gonoszokká válunk,
míg százezer gyökérben fáj az életünk.
A vidám ember jó ember,
de legjobb ember a vidám szenvedő.
A borban vidámság vagyon és lakodalmak íze.
A bor véreddé válik ereinkben,
s véredben van a vigaszunk, jövőnk.
Hogy a földnek jó gyümölcsét adjad és megtartsad,
kérünk téged, hallgass meg minket!
Kérünk téged, hallgass meg minket!
/Vigasztaló, 1927/