Jóna Dávid: Veterán érzés
kormozom az üveget,
féltésből, de okkal,
írok hadonászva,
bennem maradt búcsúmondatokkal,
az árulás hegye már csorbult ugyan,
de fájdalma oszlophoz kötve,
gyűrt és simított percek,
gyomorba tartó ökle
hiénázik a gondolatok között,
majd felcsapja fejét:
abrakos lónak öltözött.
a kényes jövőben, a látóhatáron,
mint moszkvai veteránok
a Vörös téren a mauzóleumnak háttal,
túl már minden álmon
maszatos fényképeikkel sajnálatért koldulva,
durva,
ahogy rácsorog a sejtelem;
a világ édeskés ugyan, de szenvtelen.
a tépett hús, szakadt izom,
muszáj szagú pillanat, szánalom és iszony,
kényszerít, hogy a hősiesség illúziójából vegyen,
csak a régvolt családi emlékek maradtak
szobahőmérsékleten.
fekete selyemszalagra gyűjt az idő,
hogy átkösse áldozatát,
ha majd feladja küzdelmét
és végleg megroppan a hát,
s hazát, igazságot hagy itt a szíve,
egykori bakancsával belelép végre
a nagy és szent semmibe.
