Fodor András: Zsoltár
szétroncsolta a háború.
Nem nézem meg, mi lett belőle.
Hadd szóljon bennem úgy, ahogy rég;
hullámzó, kettős billentyűsorok,
fogantyúk porcelán gombái mellett jobbra, balra
ott állunk: Papp Jóska meg én.
Felröptetve a kotta vakírását,
túlharsogva a sípok lihegését
fújjuk a dallamot előre,
két stiglic-torkú kerub.
hangunk meredeken vetődő szárnya közt
lehunyt pillákkal imbolyog,
száll
Mesterünk feje.
Igen, tudom, a háború!
Elakadt melle fujtatója…
Elmentek mind a számrakók,
a karzat kórusa.
Szemközt,
bársonypalástját bal karjára csapva,
fejár falból nem lép ki többé
a Nagytiszteletű.
De mi csak fújjuk rendületlen,
csikaró szesz gőzében állva,
szövetkezeti irodában,
kopár bútorok ijedt zavarában, –
volt urasági udvar
homokjában tipródó lábak,
csuromvíz ingek,
egy-nyári táncok
csörgése fölött.
Fújjuk, hogy amit akkor
két harsány hang zenéje
egymást röpítő szárnyon írt
az égre,
Lantban, hegedűben,
Cimbalmi zengésben
Magasztaltassék.
