Szentjánosi Csaba: F-e-l-e-s-é-g-e-m-n-e-k !
A felhő: esőlábakon jár
a földön,
árnyékomat a fűszálhoz,
ki kell kötnöm.
A ház hallgat minket,
csupa tégla,
hajadat eszi a szél,
friss széna.
Kiskocsi zörög, valaki
az éj fekete kövét tolja,
leesik a harang,
többé már nem a templom foglya.
A végtelen sarkaiba menekül az idő,
nem szolgálja többé a sorsot,
kiásom az éjből a napsugarat,
mint fénylő csontot.
Szétnyitja testemet a szenvedés,
hogy beleférjen az öröm,
ujjaid-gallyait,
szívem lángjai felett töröm.
Szerveim aluljáróiban
rajzolja mindenhova arcodat
a gondolat,
a fürdőszobában
Niagara-vízeséssel mosol fogat.
Lélegzel, mesterségesen
éleszted újra
a Világegyetemet,
hogy a homoknyi-csillagban
kiterülő emberben,
n e h a l j o n m e g a s z e r e t e t.
/Szentjánosi Csaba 2011. október 9./