Csorba Győző: Március

Az omló városfalat is fölgyújtotta a fény.
Kövér dongó sütkérezik, ráért meghízni már.
   Hosszú volt, hosszú volt a tél,
   azért csak vége lett
   és tavasz lett, habár
nem látni még sehol virágot, levelet.


Egy régi őrtorony helyén épült az én szobám,
a város fölött magasan. – Ma is még őrtorony,
   mert csönd van itt, csönd s jó magány,
   békén fürkészhetek
   a földi dolgokon,
magamba s messzire egyformán nézhetek.


A szóról lassan elszokom: nem őrök dolga ez,
vagy olykor csak, s ha olykor is, mindig haszontalan.
   Hallgatni s látni érdemes:
   a szép törvényeket,
   magam és nem-magam,
a vonzódásokat s idegenségeket.


A szótól lassan elszokom, s a szó tőlem szökik; –
de több az élet, mint a szó, nem is fáj már nagyon.
   S most újra élet ütközik,
   most élet ütközött
   a fosztott tájakon,
új élet ütközött életeim között.


Új élet, biztos folytatás, a műnél biztosabb,
nemcsak jobb részem őrzi meg – lényem minden szinét:
   a fényeket, az árnyakat,
   az el nem mondhatót,
   a lényeg lényegét,
a csak megélhetőt, az egyetlen valót.


Ó, kétszeres tavasz! Tavasz kívül, tavasz belül:
kislányom, duzzadó rügyek, szikrázó fény-eső,
   feltámadás köröskörül,
   viharzó győzelem,
   tenger piros tető,
játszó füst-pántlikák a víg kéményeken!


Forgó galambraj, porlatag-kavargó hangyaboly,
elvillanó gyík, mit-tudom-miféle száz bogár,
   a fogyhatatlan föld alól
   kitört makacs füvek,
   melyek most a kopár
határt zengő szinű mezzel díszítitek!


Ó, élni együtt induló csodálatos sereg!
Az őrtorony lakója, én, kinél régóta már
   a halál vendégeskedett,
   ajtóm és ablakom
   kitárom: a halál
helyett ti osszátok meg ágyam, asztalom!  

szozattv


szozat a tiszta hang aug202017bazilika vacsztistvan Pál István Szalonna arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo