Vitkovics Mihály: A költő

Kinek szelídebb szív juta isteni
Kézből s dicsően mennyei lánggal ég,
   Jó lelke annak messze futja,
      Ami gonosz, s  tele mellel érzi

A szépet. Ifjú korban elandalog
Vidám tavasznak zsenge virágain,
   Édesdeden busong ligetben
      Zengedező filoméla dalján.

Keblébe szent tűz gerjed, elömlenek
Érzési, s lantján boldogan énekel
   Az új keletnek, rózsaszálnak,
      És kinek azt szedi, kedvesének.

Erősb korában bajnoki tetteket
Zeng a hazának s Róma vitézeit,
   Kik a szabadság gyámoláért
      Éltöket áldozatul letették.

A vakhitűség régi homályait
Oszlatja, bájdús hangjaival puhult
   Lelkekbe bátorságot öntvén,
      Híresen érdemek által élni

Indít, s örökké hinni csak a valót,
Megvetni kincset, mely alacsonyra vonz;
   Szívhez dalol, s fellelkesülve
      Emberi társait üdvözíti.

Még nem haló hír a maradék előtt
Fenntartja múló századok által is
   Becsült nevét, bár semmi márvány
      Nem födi év-letiporta sírját.

Hirdetni meg nem szűnik az élesebb
Eszű előtt: mely égve szerette ő
   E szent szabadságot, miként mert
      Érte veszélybe rohanni szíve.

A sok hibáktól megmenekedve mint
Nevette a köznép lebilincsezett
   Gondolkozását s balhitűek
      Nyelvdüheit mi merőn veté meg.

Magasra vágyván, mint fejedelmi sas,
Ki a ködön túl a kies ég alatt
   Kedvvel röpülvén, Boreásnak
      Zordoni fergetegére nem hajt.