Tompa Mihály: Nyári estén

Nyugszik a nap. – A lugasban
Kettecskén beszélgetünk;
Lábainknál, a homokban
Játszadoz kis gyermekünk.
Borul a táj, ködlik a tó
S a part, melyet habja mos;
Csak a magas jegenyefák
Sudara még aranyos.

A zöld halmot, szürke bércet
Mély sötétség zárja már;
Szűkebb szűkebb udvarával
Összefut a láthatár.
E lugas a nagy világból
Mindaz, amit láthatunk;
Egész világ ez minékünk;
– Mind a hárman itt vagyunk!

Megenyhült a nap hősége,
A lég könnyű, lágy-meleg:
Hull a harmat, illat árad,
Virágbimbók feslenek.
Mint a csendes éji szellő
A virágos bokrokat,
Mely a lelket hajtogatja:
Szelíd, szent a gondolat.
 
A nyugvó föld alkot, éltet,
Keble rózsákkal tele,
Mint anyának álma közt is
Emlőin függ kisdede.
Odafenn a csillagos menny, –
Oh, azok a csillagok…!
Lelkünk e szép nyári estén
Rajtok úgy elandalog!

Jer, jer! hajtsd el vállaimra,
Hajtsd le hívem, a fejed:
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virrasszam át veled!
Szerelmednek horgonyval
– Mint hajót a tengeren, –
Lelkem álma örvényének
Bizton által-engedem!

Belefáradt játékába,
S elaludt a kis gyermek;
Kacaj támad kisded ajkán…
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
– Ah, egy kisded sír felett már
Szomorúfűz lomja ing!

Ő, ki nyugszik anyja keblén
És pihegve rá-simul;
Te, ki tartod karjaid közt,
S átmelegszel álmitúl;
Én, ki látlak, én ki bírlak,
Én lelkem reng, mint a hab…
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb!?

Jártam a zajos világot,
Ösmerem jól csábjait;
S a természet lőn barátom,
Itt nyugodtam meg, csak itt…!
Tarts sokáig, édes érzés!
Jöjj el ismét, boldog est!
S én a zajgó nagy világot
Elfelejtem örömest!

/1854/