Mécs László: Premontreiek

A Mindenség szörnyű katlanában
gonosz tervek sustorogva forrnak.
Aki fölnéz még a Golgothára
tömjént gyújt a káromló latornak.
E világban, mint nagy hullaházban
shymmit járnak asztalán a tornak.

Ráhímezve szép Hungáriának
ezeréves cifra köntösére:
tulipántok bíborát emelte
rendünk régi liliomfehérje…
Most a köntös négyfelé hasítva
s négyfelé hull tulipántok vére…

Három vérző, szent, megtépett rongyán
ott vergődik rendem ráhímezve,
céltalanság piszkával gyalázva,
mit rákent a kor a régi mezre.
Kormos, átokvert lett minden álmunk
s nincs festék, hit, mely még kiszínezze!

Irigykedve nézünk most felétek,
régi, hősi, hófehér barátok:
barbárok közt, durva szőrdarócban
vas ideggel földeket kapáltok,
erdőt irttok, mocsarat csapoltok
s áldássá lesz minden régi átok.

Az imádság sátorában laktok.
Bennetek van az elindulásnak
hegy-lehordó, hittel telt viharja.
Az öröm süt rátok, mint csodás Nap,
ott jártok a népek tavaszában,
kertészei jövő virulásnak.

…Máma kínok Himalája-ormán
ül az ember rothadó szívével;
Lucifere szívet csapraverte,
s vér és genny folyik a helyről széjjel:
mocsarakkal teltek meg a völgyek,
gyűlölettel, könnyel és epével…

Én fölcsaptam bárkás bús Noénak,
s kongatom a szeretet-harangot!
Szennyes áron, hófehér hajómon
vitorlázom, pengetem a lantot
és az ember meggyötört szívére
szállnak, szállnak fehér vers-galambok.