Benjámin László: Szegedi-út

Itt vagyok hát, újra visszakerültem,
habár egy fokkal magasabban;
csempézett konyhám, parkettás szobám
és kétszáz kötet könyvem is van.
De vendégül most is bogárrajok
jönnek hozzám a szembeni mezőről
és régi ismerős füstök s zajok
üdvözölnek a Rákosrendezőről.
Föl-föl dobott kő – idézem Adyt;
hogy vágytam szabadulni – és azóta
megtérésem immár a negyedik.
Így lesz belőlem lokálpatrióta…


Az első este. Már hat éve lassan,
hogy kezében menyasszonyi csokorral
bandukolt mellettem csöndben, álmosa
feleségem, karján tömött szatyorral.
Vállamon öt szál gyalulatlan deszka,
a szatyorban nyöszörgő lábasok:
így indultunk az új, közös otthonba,
szabályos angyalföldi házasok.
És látom magam néhány hét után:
két savmarta, bepólyált kezemet
mutatom otthon szorongó-sután,
mint a bába a torzszülötteket.


Egy konyha sarkába húzódtam akkor,
egyetlen ágy volt otthonom-hazám,
de mellettem maradt a drága asszony;
ha elmegy: ki vigyázott volna rám?
Feleségem, kis munkás: száraz szemmel
tudta bizalmát el nem veszteni:
és nem keserű szóval: szerelemmel
bíztatott, mindent újra kezdeni.
Szerelmes, dolgos társam; míg csikorgó
lélekkel gyürkőztem a kései
tanulásnak, neki hajnali ötkor
kopogtak távozó léptei.


És újra Angyalföld. Leültem reggel
pár percre még egy padra, a kopár
téren; a füstöt mély lélegzetekkel
nyeltem, aztán engem nyelt el a gyár,
hol az életet-munkát újra kezdő
férfitól a szakma titkait
testével védelmezte a hegesztő,
mint a kutya a kölykeit.
Nem oldhatom, örök bennem a szégyen,
hogy ellene is gyújtott a harag,
bár tudtam: kinek kell, hogy a szegények
mindig egymással marakodjanak!


Itt vagyok hát, fogadj be régi környék,
hadd lepjen újra otthonos porod,
s mozdonyaid fújják rám úgy a pernyét,
hogy le ne mossák semmi záporok.
Kapaszkodom beléd, most fogj erősen:
mert, mint kövér hold, fancsali ígéret
tolakszik egeimre – a kegyes sors
kimondta rám: felsőbb osztályba léphet.
Én nem vétettem senki ellen, éppen
és gyűlöltem a törtető ravaszt;
s most – akinek még nem rég a helyében
én szakadtam – a napszámos uraz.


Csak hánykolódom, csak forgok zavartan
és megrendülve, két világ között;
mi dolgom itt, társak nélkül, kiverten –
itt idegen, ott száműzött?
Ki akarta, hogy én így elmerüljek?
Te szülőm, népem, hazám: alsóbb osztály! –
miért hagytad, hogy tőled elkerüljek?
úgy őrizték, hogy közben elaludtál?


Mit titkolódzol, mért fordulsz el tőlem?
Hallottam, láttam minden szennyedet,
és kellett, hogy magamban is megéljem
csúfságaidat s szépségeidet.
Láttam mikor gyermekedet, anyádat
kiverted, utcán hagytad tengeni;
és kocsmák előtt önnön hányadékod
mocskában láttalak fetrengeni.
És láttam, hogy feledve szebbik múltad,
sapkádat gyűrve álltál tétován
az irodában s társadat árultad;
és kínálkoztál, mint egy utcalány.


Hátat fordítasz minden idegennek
s tovább mehetsz – de én, alázatos
fiú, meghatva térdelek előtted,
mert dicső vagy, nemcsak gyalázatos.
Még könyörögni tud a büszke férfi,
de megnémul, ha végképp elhagyod.
Végy magadhoz! – és a világ ha kérdi:
ne csak én valljam, hogy fiad vagyok:
az idő int, hogy másról is beszéljek
– mögöttem is légy, ne csak itt belül,


hogy tudjak szólni és áldozni érted
panasz nélkül, bátran, könnytelenül.
Hogy életem egy tisztább nemzedék
lépcsőjeként sírás nélkül kibírjam:
te ölelj magadhoz, hogy maradék
könnyeimet válladon még kisírjam.


 



  (1942)


szozattv


szozat a tiszta hang arany arssacra Meghi vo Mindhala lig 1 Meghi vo Mindhala lig 2 Czigány György-Simon Erika Könyvbemutató arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo