Weöres Sándor: Fű, fa, füst

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,
a kőkorszaknál ősibb az idő,
emlékezés sem kísér az úton –
Ekképp mesélték, csak innen tudom:
mikor pelenkám volt még és dadám
s a Hold kezemnél ült az almafán,
az „ee-ee” és „papa-mama” után
az első, amit kimondott a szám:
„fű, fa, füst”.

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:
fölöttem süt víg napocska-anyám,
a dajkával kis kocsiban tolat
engem, reménydús fiatalurat,
s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd,
mitől országok esnek szerteszét
és véres lesz a puszta és a rét,
hogy kimondom e szent varázsigét:
„Ffű-ffa-fjtt-”

Fogatlan szájjal tátogattam és
érzés nélkül jött sírás-nevetés,
a sorsom nem volt könnyű vagy nehéz,
múltat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen –
mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,
fű, fa, füst.

A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a különbség-áradat.
Képzelj faágakat: mindegyiken
sok két- és hárommagvu tok terem:
így lett lassacskán mindennek neve
párjával: tej-víz, fehér-fekete,
orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe
s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,
fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,
a vállukig sem ért föl a kezem.
És egy nap – tisztán emlékszem reá –
nem fértem állva az asztal alá.
Lejjebb ereszkedett a mennyezet
és kezem-lábam megszélesedett.
Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,
de napjaimnak kedvesebbje lett
fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,
még végigélnék néhány-milliót:
hasztalan vággyal nézem a jövőt,
gyerek áll így a más-cukra előtt.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele
s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige:
fű, fa, füst.

Szép a való! Szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.
Azért van mind a tétlenség s a tett,
hogy tompultabban lásd a végedet. –
Kinn ülök most a híg téli napon,
mint aranya körében Harpagon
s ha mennem kell majd: tenger vagyonom
búcsúzóul még összeszámolom:
fű, fa, füst.

  (1938)