Takáts Gyula: Látó ablak
S rom-ablakon át a tér
és benne a van is kitágul…
Zöld szél kehellyel döngeti a tornyot,
s a pincében két itt rekedt barát
nézi a hegy s a rendház angyalát…
Két megmaradt kopasz legény
kámzsája csattog, mint a szél,
s mondják egyre, milyennek látták
a tornyokon s az út porában
két forrás kéklett két piros rózsában.
Libeg-libeg a kő s a présbe
új kódexek mustízű lapja…
Olvassák és a csősz csak húzza,
mint bíboros… Csak bora vörösebb,
s fején a nap kerek kalapja.
Közöttük zeng a nagy kehely…
Ez nyúlna is, de most a másik
ujján püspökgyűrű szikrázik.
– Tomori?... Vagy csak Bíró Márton
veszette el azon a gázlón? –
Vagy ez a tér, s e van, mely ilyen ősszel
e romok lépcsőjére térdel
és itt marad, amíg csak tart
a fürt és van ki szedje…
Akár e két hajdani kolduló
s e sziklák is, amelyből rom-falak
nyitják a látó ablakokat…
Kinyitják és ezért mindennél másabb.
Libegő léggömb… Benne a vasárnap…
Fölöttem megáll… Kötelet ereszt
s biztatja létrája a kezemet…
