Arany János: Isten kardja
Alig hogy az ősz pap ajakát bezárta,
Lebben az ajtónál Etelének sátra;
Bulcsu vezér jött be, egy szolga suhanccal,
Nagy dolgot előre mondani költ arccal.
Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
„Ez az! ez az!” – robbant Etele kitörve;
Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
„Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
– Gondold barom-őrző hitvány sühedernek –
Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
Amint legelőjén által lovagoltam.
„Azután beszéle hihetetlen dolgot:
Csordája ma reggel, hogy a mezőn bolygott,
Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
„Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
Ím vasat a fűben végtére talála,
Mint hadi szerszámnak érc hegye, kiállva.
„Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
(Fölvenni szegénység jele vaskót porbul)
De viszont megbánván siet oda ismég,
Nehogy a jószágban kára megint esnék.
„Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve
Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
Megriad és elfut. Szünvén riadása,
Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
„Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen;
Óva megáll sokszor: menjen-e? ne menjen?
Ágaskodva tekint s nyújtózik előre –
Úgy mondom el, amint hallám vala tőle.
„Messzire már látja, mint a vizek sássát,
Magoslani fűből szép kard ragyogását:
Penész aranyán nincs, acélán nincs rozsda,
Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
„Ekkor – a fegyverhez járulni se' mervén,
Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
„Ó, emberi szemnek ily csuda látatja!
Földben alig volt már, csak a markolatja;
Láng nem üté jobbom' – engede is könnyen:
Itt van: te viseld azt, te királyom, fennyen!”
Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
Verte reá naptól kesely üstökével,
Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Maga pedig fordul a fegyveres házba,
Hüvellyel a kardot Etele ruházza,
Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
Felköti, kivonja; forgatja kezében.
Vág vele háromszor a négy anya-szélnek
Keletre, nyugotra, északfele, délnek;
Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte;
S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
„Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!
Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!”
1863
