Illyés Gyula: Testvérek
árnyékos völgyét, szemöldöködet,
a pillák sűrű sását, mely között
az leven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényküllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyek hívalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyi
tán bíztatták már egymást nyílani –
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.
Az enyhe hőben, amely szelíden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese –
És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölellek: úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
halljam már most vigasztaló szavad.
Fi a lánytestvért, – úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
így aludtam el, – leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatűnt.
1931.
