Sántha György: Tavaszi szántás
hogy ferdén fut a Herkulesnek
csillagnyomába, – ám a remek
barázdasorok egyenesek,
minthogyha nagy, nyitott parancsba
maga írna most a Teremtő
sorsot a röghöztört magyarnak:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Bogár Mihály, fiatal apa,
szólítgatja két sovány lovát.
Ostora nincs, de kovászszaga
van már a szélnek és mind tovább
marad a hajrás Nap is ébren,
serkentve a tengeri alá
gyűrt, kemény göröngyöt, hogy érjen:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Sürül a világ: zöldek, lilák,
szöknek a föld meggyúlt vérébe.
Tarack pattan; vad tarlóvirág
fordul tavalyi gazzal mélyre.
Pacsirta cseng fent. Mihály nevet:
hallja már a tengerierdő
dalát a hajnalló táj felett:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Ballag a friss barázdanyomba.
Vele megy régi, ezeréves,
sárgaföldigcsúsztató sorsa,
se azért mégse, mégse mérges
sem úrra, sem azokra, kiknek
koldúsa, kiket élet-halál
dolgaiban a szó s jog illet:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Leszerelhetné a csoroszlyát,
mely fényesélesre van fenve,
felösztökélvén az oroszlánt
magában, – de úgy teremtette
az Úr az ekét és parasztot
csöndesnek, mint az esőfelhőt,
mely halk méltósággal halad ott:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Öt holdja van s négy kis „családja”
s az ércemlőjű szik viselné
őket, csak e gépre s csalásra
épített rendben nem szívelné
tán Borcsa sem, hogy lenne még egy…
Pedig gyerekkel szép a határ,
s kell erre-arra segítségnek:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Mennek amíg bírja az istráng,
ámbár hitvány abrak a szalma.
Alvó vulkánon, sziken is szánt
Mihály: ez az ő forradalma.
Ha reng a Föld, vagy balra rándul,
mindegy nekik, hogy harckeverő
ragadozók lesnek-e rájuk:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
Pedig lesnek félve – s nem látják,
hogy ott, hol beleér a fénybe,
a barázda szép pántlikáját
a jó Isten tartja kezébe’
s könnyes szemeit villogtatva
villámlásként az eke vasán,
Maga szól néha a lovakra:
„Gyí Madár, gyí Szellő!”
