Weöres Sándor: Késő-délután, kora-este
hegyek közé gurul,
sugarak közelgő apályán
mindinkább sötétül a látvány
s a völgyben elszorul.
Az alkonyt érzik a virágok,
kinyitják szirmaik,
nem perzselik csillagvilágok,
tág messzeségtől hideg lángok;
harmat ereszkedik.
A lomb rezeg s hajlong a fákon,
mert föltámadt a szél.
Erkélyen felöltöm kabátom,
míg árny suhan a szikla-háton,
mint nagy lapulevél.
