Gyóni Géza: Ének a Gránicon
Vad hegyek orma vérrel tarajos.
Rab népek átka: rettentő pribékség
Fegyverünk útján rongyként szakadoz.
Idehallom a világ lihegését.
Vajúdó méhe szüli a jövőt.
Szabadság, nagyság, szerelem és szépség
Magját érlelik messzi vérmezők.
Fölszállok hozzád, Világ Magvetője,
Ki sziklákat, mint pelyheket sodorsz,
Fölszállok hozzád – népek hegedöse –
Idők és népek nagy istene: Sors.
Életemet, e drága pohárt, zengőt,
Csordultig vérrel kézedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
Fövő virága nyíljék gazdagon.
Jövő magyarját minden ág ne húzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar búza:
Aki vetette, az arassa le.
A gyermekért, kit anyja méhe hord még;
A testvérért, ki rémületben élt;
A drága nőért (csókja ajkamon még)
Fogadd el tőlem e pohárnyi vért.
Fogadd el tőlem, Világ Magvetője,
S ha kezdődik a boldog aratás,
Engedd Uram, hogy nyílhasson belőle
Hazai rónán egy áldott kalász.
/Lengyelország, augusztus/
