Mécs László: Szellemidézés
ugy áll dúlt, halott-vigyázó arccal a sok nagy havas:
zúg a Tátra, zúg a Mátra szivrepesztő rejtelemmel,
zúg Vihorlát, Krassó, Gyergyó s farkasrejtő Fogaras…
Hallom őket, bár sötétség: szivet szívtől szétsövénylő
átok hullt le s meggyalázta ősz fejünknek szent havát.
Vak sötét van s nincsen csillag, nincsen csillag, nékünk fénylő:
éj takarja, csak a multból küldi titkon sugarát
egy-egy régi, régi csillag: Bem, Kapisztrán vagy Rákóczi…
Tél van s nincs virág, madár-dal, szivek földje fagyban áll,
bús-csirátlan, hófödötten… Rajtuk Sátán martalóci
táncot ropnak vadszelekként, s míg kereng e bacchanál,
könnytől duzzad Kőrös, Hernád, Lajta, Vág, Maros,
Latorcza,
s hordja könnyünk a Tiszába, a Dunába… Semmi gát
nem állhatja könnyek útját, mert borus az Isten-orca,
és egy ősszel az Alföldön, jaj,…
Zúg a Tátra, zúg a Mátra szivrepesztő rejtelemmel,
ünneplésre hívja zúgva a megdermedt lelkeket…
Jöjj dicső Mult, szent halott! s a meggyalázott, zord Jelennel
csókolózz, hogy fényt csiholj ki még belőle: ünnepet!
Százat lépett az Időnek évmérföldes nagy csizmája
azóta, hogy az Alföldre csoda esett, csillagos:
csúfos télen csira pattant: egy költősziv tündérfája
fúródott be az Alföldbe, sziva ősi, illatos
titkos termő szent erőit… Szlávba oltott szent magyar bárd!
akkor is reménytelen tél volt, mikor megszült anyád:
s míg felnőttél, ama híres nagyvarázsló Márciust várt,
hogy rád szórja minden álmok legszebb kincsét, aranyát…
A Kárpát-övezte földnek minden talpalatnyi részét
vándor lábod végigjárta március ég alatt,
minden szivben a reménység énekelve rakta fészkét,
ugarakban új barázda, úton célos láb szaladt.
És te jártál magvetőként ama híres Márciusnak
életvemhes húmuszán és szórtak a piros magot:
szabadságnak, szerelemnek s mindenfajta életjussnak
szent igéit szórogattad… Nőtt a termés, asztagok
domborodtak Magyarhonban, merre szálltál, mint pacsirta…
… Aztán vérvihar komorlott s a pacsirta véres lett!
Vészkiáltó vércsehangod a riadt szivekbe sírta
vijjogását… míg halál járt egy legázolt nép felett…
Százat lépett az időnek évmérföldes csizmatalpa…
Március vetése ujra zsendült s eltünt a boru.
De a Sátán a világ megvetését megsokallta:
szárnya átsuhant a földön s jött egy véres háboru,
emberirtó, vámpirajku, telve annyi förtelemmel,
mennyit poklok mélyén Sátán legszebb álma sem igért.
Zúg a Tátra, zúg a Mátra szivrepesztő rejtelemmel:
semmi nép még nem pocsékolt oly hiába ennyi vért!
Nagy halott körül virraszt a Tátra, Gyergyó és Vihorát…
Sirok szörnyű csöndje rámit, szivek följe fagyban áll,
és felettük ördögfattyak, mint vihartól vert vitorlák
csak kerengnek és bokáznak s jár az éji bacchanál…
Elfordult az Isten arca s míg a Sátán szárnya szálldos,
igy kell nékünk ünnepelnünk, ó Petőfi, ünneped!
Két karom magasra tárom s mint igéző ajku táltos
mondom: minden sátánfajzat minden tánca, szünjetek!
Nagy Petőfi, bárhol is vagy, szózatomra, mely idézget,
most jelenj meg! Ám nem úgy, mint márciusnak idusán,
nem is úgy, mint Koltón éltél, sziva szüzi nászi mézet:
úgy jöjj, ahogy eldőltél a segesvári bús tusán!
Mártirvér kell nékünk most, mint forró biborszín igazság,
gyáva, vértelen világnak mártirvér kell, friss, piros!
Ugy jöjj: szivben a dzsidával, mit beléddöfött a gazság,
vértől habzó szád ne szóljon, mert veszélyes és tilos.
Vércsöpögtető sziveddel járj be minden földet ujra,
mit bejártál életedben, s szórd a vért, mint tüzmagot,
szivek mélyénolvadozzon minden hólepel, s kibujva
a virágok, a vetések zsendülőn a jó Napot
(a haragvó Isten arcát) tán az égre felkönyörgik!
Márciusi nagyvizektől törjön minden téli gát!
És ha téltől, éjszakától a vén föld így megcsömörlik:
új tavaszban támad tán a réginél szebb Délibáb!
