Gaál Áron: Radnóti
maradandóbban, mint a tinta.
Megdöbbentem, hogy megtörténhet,
hogy meghalok, hisz nem is éltem,
vagy élet lett volna mind a kín,
árulás, árultatás, amiben itt
laktam annyi, de annyi naivsággal,
hogy alig fért takaróm alá a bánat?
Azután egy angyal mégis megfogott,
és tétován bár, de még visszahozott,
mert ami bennem szárnyalásba kezdett,
zuhanásba fordult váratlanul. Egyszer,
csak egyszer éreztem, ott…, akkor…,
hogy boldog vagyok. Zengtek a harangok
bennem! De a tornyok keresztje vérzett,
és én rádöbbentem, hogy megtörténhet,
hogy maradandóbban, mint tus vagy tinta,
attól fogva már minden papírra
vérem szárad, mert ezzel írja majd korom
ki magát belőlem, hogy mit asszonyok
kínálnak, se ölben, se mosolyban
ne ismerjek magamra holnap,
hogy fájjanak már mindörökkön,
mint örökség – mert ez a törvény-, az öklök,
hogy fájjon pőrén hallani, hogy:
SOHA TÖBBÉ!
