B. Palotai Boris: Gyermekek
Jönnek a Homály esztelen mélyéből,
egyre jönnek, örök forrásként bugyogva,
örömnek, kínnak, - nekünk.
Még szemükben távoli titkok borzolódnak
megtört sugárral, s kis testük anyjuk melegét őrzi,
gügyögő értelmük hanggal birkózik, repes, sikoltoz,
mert jó a fény, a vakító ezüst, az óra ketyegése
és jó a tavaszi langyos fuvallat, mely elkapja
párnájuk hímzett bodrait, s a csupatoll bölcső oly puha
megbújni benne éjjel, a plafon végtelen síkját csodálva
és nem tudni a félelem intenzitását, ha künn a vihar
letépi a holdat az égről,
s a Sötétség megnőtt karokkal hadonász az ágyak között,
reccsen a padló, s zord sárkányok repülnek
az álmok üde mezején.
Sziromba szökő szívük nem méri az öröm értékét,
súlyát és nem bontja fel a könnyet.
Ők vannak.
Mert lenni kell víznek lángnak és új csírának.
Jöttek a Homály esztelen mélyéből…
s a világosság káprázó körétől hajtva,
megsebezve hamvas térdüket
az életbe buknak.