Döbrentei Kornél: Kis magyar delírium

A szesz türkiz lidérce sistereg szemedben,
a hibbantkék távlatok beteljesült közel,
mint virágágyásban évelô anyakéz.
Szíved alatt, tengelyig múltban, karmazsin
szemeteskocsi dübörg monoton, leigáz
az apokaliptikus reszketés, szétdúlja
szerveid csillagrendszerét: az isteni
képzelet kietlenné lesz, mint a bárdragyogás,
és föl-le, föl-le járván a múmiaüres
idôben, delejre-lankadt ronccsá sulykol egy
tavasziramú légkalapács,
                                         s a hóvirág,
amelynek patyolatkatlanában önfeledt
gyönyörrel hamvasult ki a világegyetem,
immár tebenned, búvárharangként, örökké
ereszkedôn elbírhatatlan terhével az
ólomcsizmás semminek: szívedre mért lépte
hétmérföldes fájdalom, s homlokod lucskán
Kháron ladikja már ott libeg, kikötve egy
gondolathoz, melynek egész tested a lombja.
Körülötted láthatatlan falakra tûzve
rettenetes trófea a Jelen, mindenhonnan
rádszegezôdô elefántagyar-rengeteg –
S kinek már fogantatásakor bundájára
sült jövendô rácsok fénye-árnya, lövegormányt
növeszt a királytigris, arkangyalszárnyakon
fölszáll: irdatlan szenvedélyû darázs, égbe
fullánkolt parázspetéjébôl roppant
rózsagubaccsá gömbölyül a Nap, magadat
átbámulod elé: berzsenyes káprázataid
kiszôrösödnek a koromtól, s egy
tátongó sötétzárkába hullsz, ahol a nagy
 
tájölô tarantellapók lakik,
                                           töklevél
próféta-megtartó hûsében életedbôl
csupán egy kupac, bárányvérrel iszamos lánc
marad: zsandárok rózsafüzére, amivel
öröklétért ájtatoskodik a birodalom.
Ó, kenetteljes béke! a feslô lángszórók
el sose nyílnak, most disznóperzselés-szagot
lehelnek üdvözítôn, miközben pokolodik…
 
Ezüstnyírként hajol fölébed az Ápoló,
kies árnyékában ücsörögsz bambán, akárha
járóka-hazádban, visszagyámolítva
pujává, döbbent terméskôvel a szádban:
hangosan ne vacoghass, ha elernyed benned
az aszkéta-fegyelmû szabadság.
                                                   Csörgônek
ódon temetôt kaptál, s míg lefokozott
sorsodból telik, táltosrévülettel rázod,
vádlón zörgeted az ezeréves csontokat,
így riogatván a szemhatárt, baljóslatún
besötétlô medvét: – a lábadhoz rogyott
csodaszarvas feltépett ereibôl málnáz…
 
Ezüstnyírként hajlik föléd az Ápoló, és
karjai karcsú magasából alattomos
bárányfelleg: kényszerzubbony ereszkedik rád –
 
A hibbantkék távlatok beteljesült közel.

(Megjelent az Irodalmi Lap-ban, http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/kis-magyar-delirium)