Gavallér János: Felhő vonul
”Nagy idők” – sóhajt mindig az ember.
”Nagy idők” az el nem múló percek.
Soha alázattal, mindig daccal,
melldöngető, buta, hős-akarattal,
akarjuk ölelni a múló perceket!
E kor, egykor emlékek között göröngy,
illúzióból ébredő hajlott bölcs:
Mesélni fog, rólunk, vakon, tényeket,
elmúló Júdás-gonosz évek, - férgek,
tobzódó mankójáraton lógó konc-,
remények fakult ezüsttallérjairól.
Remegünk vakult tükrök árnyékától:
Nagy idő minden emberéletév.
Mosdatlan piperkőc ékelte torz fény!
Élet és halál között lófrált vakon.
”Nagy idők”, rongy-tápon hízott csecsemők!
”Nagy idők”, kötélen lógtak, nagyszülők!
Homályt simogat véres jegyzőkönyve,
lélek-könnyeket vetett a pénz. Vetett
s aratnak majd az unokák, új idők!
Istennek tetsző halott vad pásztorok,
mának örülő szűk batyukba zárt sors,
pulzáló ködös igazság leborul,
rád telepszik, betakar mindent balul,
- felhő vonul – napkitörésbe fúl talán e kor!
Már csak foltos világosság, fény jöhet,
elárasztva mindent, egy új ég üzen:
”Nagy idők” jönnek, gyóntató számadás,
Purgatóriumból Fehér-galamb száll,
lőnek, lőnek emlékek-sortüze öl.
Istent káromló tudomány ránk okád:
Piti tényt, apró részletet, tákolmányt,
léleksóhaját bűbáj mögé rejtve.
Kihaltak révkalauzaink. Mesélnek
”Nagy idők”, összeroppanó temetők.
2010. 07. 20.