Zonda Tamás: Szonett-duó

Gyanakvón figyelni minden tárgyat,
ahogy bejönnek, élnek, lobognak,
fényüket vesztik, kezedből kikopnak,
talán észre sem veszed az árnyat

szemed alatt, a szájad szegletén:
foszló idődet számlája pulzusod,
magadat más szemében olvasod,
mintha Te lennél ott, de már nem Én:

velünk változik szerelem, kenyér,
míg tündöklő stafétánk véget ér
ne félj, értelmüket vesztik a vádak.

Holnap szeretlek-e? Nem tudhatom
ez a tétova billió atom
mikor vajúdik váratlan vágyat.

Tanulj meg te is erősnek látszani.
Ősök szerelme: senki nem kérdezett,
félszavakban vagy hiányzó ékezet,
évszaknyi rebbenés, valóban talmi

vállalkozás ebben a rettenetben –
Szeretek, élek, mint minden ember,
pánik fegyelemmel, lázadni nem mer,
de csatákat álmodik rendületlen.

Nincs osztás, mit ki ne játszottak volna,
semmi, ami el ne lenne már mondva.
Bölcs fejjel vehetném máris kalapom,

belezúdulni az álmatlan szélbe
csak az elmondhatatlanról beszélve –
Sóhajt az éjfél. Felölti bánatom.