Arany Tóth Katalin: HAZÁM

Szívemben szilánkos erek,
lábamban ősi gyökerek.
Elkopott, kifosztott vágyak
vér-örvény táncot lejtenek.

Fáradtan is téged áldlak.
A beléd vetett torz közöny
magját konokul tagadva,
Sorsom földedbe öntözöm.

Pokolból felnyúló kezek
vadásznak rám, füstös terek
fojtják még lélegző tüdőm.
Kiáltok, de ledöntenek.

Tévelygő koldusod vagyok,
átkoktól szenvedő Hazám.
Hányan elpusztítanának!
De mégsem tudnak igazán.

Félelmes csöndek intenek,
elém álló idegenek
gáncsolnak, s gúnyolják erőm:
- Nézz magadba, vézna gyerek!

Anyám vagy, s én vigasztalan;
imába űzöl kedvesen:
a sorvadó pusztulásban,
s bűnben is, Istent keresem.

E parázs-létből új tüzek
gyúlnak, s új erők fűtenek.
Vad szeleket csitítgatva,
kövekbe zárva védelek.

Szabadság álarca mögé
bújnék ifjan és boldogan!
Könnyű léptekkel kísérném
örök útjaid, gondtalan.

Ég-kabátodra fényt viszek,
s álmodó, hű fiad leszek.
Önző kívánságaim közt
már nincsenek nagy égiszek.

Űzve, s fonódva, jó híved
maradok; téged szolgálva
várom az utolsó napot,
hogy majd befogadj, vajúdva.

Hozzám láncolt sziklás hegyek
őrzik örök emlékedet,
s kik elhagytak egykor téged,
tudom, ők sem felejtenek.