Vadady Attila: Tavaszérzet

Érett földszag üzen érzékeimnek tavaszt,
Rongyos hóleplét ledobta már a tél,
Minden mi él, hanggal magasztal
Létet, s megújulást remél.

Virágok hoznak elénk apró kelyheket,
Melyben reggelente harmatcsepp lapul,
Színnel foltoznak álmos kerteket,
Hol barna rigócska túr avart vadul.

S ha mégis ritkán hópihe szállna légben,
Napheve létét rövidre szabja már,
S a lanyha szellő arculsímogat,
Mint selyemszárnyú, rebbenő madár.

S majd a vadgesztenye, élénk lombja földjén,
Mint apró havas fenyők, az ágak végein,
Fehér virágai virítanak, zöldjén,
Leveleinek csokra csúcsain.

Élednék én is, s a tavasszal együtt,
Megbújnék a fák közt hangtalan,
Lesném a zöldet, mi újra zsendül,
S vesszőt, melyen bolyhos barka van.

De magányom jégvermébe zárva,
Hiába küzdök, fel, a napra fel,
S csak elmélkedek minek mi az ára,
S éltem igaztalan büntetést nyer el.

S csak ülök, türelmemben a nyárra várva,
Képzelgek jókat hasztalan,
S nem is merek nézni már, a mára,
Létem üres, fáj és parttalan.

Inkább lennék a tavasz én magam,
Űzném messzi a gyötrő tél szelét,
Olvasztanám jegét, s mi abba' van,
S hoznám helyette a fényes nyár hevét.

Ébresztenék, virágot, vadat, halat
Terítenék asztalnak tarka pázsitot,
Hol fűszálon fürge hangya halad,
S még mennyi mindent látni ott.

De valós létem embernyi csak,
Időm mindössze néhány röpke év,
S nem maradhat én utánam más,
Csak egy igen hamar elfelejtett név.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo