Arany Tóth Katalin: ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE
Az életem felén túlcsorduló bánat
rég megkövült a csipkefüggönyön.
Lemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,
de már a könnyekhez sincs sok közöm.
Álmaim bújnak, miként régi ruhákat
elrejtő szekrényekben a sötét,
de úgy dalol lelkem az alvó világnak,
mint némafilmbe képzelt ”nyitnikék”.
Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,
s vigasztalan – de újrakezdeném,
hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,
melyekből nem kél más, csak tiszta fény.
Magamat szólítgatom: „Felelj, mi fájhat?!
Hisz hányszor talpra állított a hit!
Képzeletedben megleled a csodákat,
ha hunyt szemed majd látni megtanít.”
Virágzó kertbe visz láthatatlan léptem,
bódító illatok bája mesél…
A közelben pillangók szűz tánca rebben,
szárnyaik porával játszik a szél.
Fűszálak ölelkeznek egy halastóval,
rajta híd, s a parton vízinövény.
A víz fodráról felszökken egy bogárraj,
s tenyérnyi sziklákra karcol a fény.
Rések közül kúsznak a mosolygó színek:
zöld levél közt sárga és kék szirom,
némelyiken éhes méhek döngicsélnek
– láthatom, ameddig én akarom.
A fűben kicsinyke százszorszépek nyílnak,
s közöttük több keskeny ösvény vezet.
Elindulhatok bármelyik úton, bátran.
Békémben megtart az emlékezet.
Így sétálok előre, s ha kedvem tartja
vissza – hol tudok minden zegzugot.
Oly szabad vagyok, mint a pacsirta hangja.
Kertemben korlátok nélkül szállhatok.