Czigány György: Szigligeti buszmegálló

Szeretteinktől elszakítva a remény
lesz vakmerő hatalmunk – anyám
hangja megvan egy álom-töredékben
s bár nem hallom, nem értem: lehetne
hinni, hogy mégis ő az (csak
föl nem ismerhetem), ő áll
szemközt a  betonfülkében –
ajtótlan és homállyal teli
a távolsági buszmegálló háza,
szürke Mária-szoborként az
asszony, külön a kosara, keskeny
arcán kis kosár-mozdulatlanság
és fakéreg-barázdák fájdalommentes
türelme, nem ismer mást, csak a
várakozások kutya-fegyelmét, várja
a holtak föltámadását – szikár
fában, száraz ágakban észrevétlen
az évszakok lüktetése, mégis
a létezés nagykövete az
akácfa-asszony magába
fordult tekintetével; szétcsúszik
keze a Miatyánk-szorításból,
sietség nélküli hallgatózás
nyitja résnyire ajkát (a túlsó
dombok mögött támadt zúgás) látszik
a lehelet még, a tákolmány
húgyszagú falai közt figyel
az autóbusz zajára, tollászkodik
a bódé, ő még ott áll imádságba
cövekelve, hogy mire a víz
felől bevág a Nap: a szürke
palatetős busz-kápolna
színében elváltozzék s hogy
a párákban remegő betonfalakkal
ő is, örökre elrepüljön.