Pócs István: A fehér semmiben

Már másfél hete nem láttalak.
Üres a világ.
A hontalanság áttetsző színeiben
nincsenek torkoskodó éjszakai fények.
A folyó cinizált sodrásában
nem látok nappalokat.
A lassú lebegés téli álmait
elsodorták a megrokkant viharok.
Fegyelmezetlen fekete fények égetik
tenyerem ráncait,
s megráncosodott asszonyok
kihullott fogaiból áll a jövő is.
Minden éjjel várom, hogy
felcsengjen már az a rohadt telefon,
minden éjjel.
A sima, fehér semmiben
megrezzenő árnyakat
meglopkodják a töredezett,
szennyes jegű tócsák.
– Nem tudom eltakarni a csillogást:
esténként gondolatban
ki-kivágyok
a kies földre,
megcsókolom
és versenyt kacagok a Holddal.
A világot telerakom
hiányoddal.