Szentjánosi Csaba: Kiültek az idős emberek a házak elé

Kiültek az idős emberek a házak elé
mini-Velencében, padok cölöpein,
egy magyar faluban,
jaj, de szeretem ezt a képet,
milyen jó lenne, ha mi is így
kiülnénk hazánk elé,
ha kiülnénk egymás elé…

a macska átbújt lábuk között,
hozzájuk dörgölőzött,
talán megköszönte, hogy
Noé-bárkájára ő is fölkerülhetett…

még most is ott ülnek, igaz két-
háromszáz évesek, már láthatatlanok,
a vakolat leolvadt házukról,
mint sarkkörről a jéghegyek,
de ülnek ott a csendben,
tudták, hogy kár az időt elpazarolni
rohangálásra, sietségre,
nem tanultak az egyetemen filozófiát,
mégis tudták (amit ott nem tanítottak),
hogy az idő kétfelé nő:
befelé-és kifelé….
ahogy ott ültek házuk előtt,
nézték, ahogy az idő végtelenül nő befelé:
tehát marad,
hiába rohantak az évek, az idő maradt,
és ők voltak a szegecsei, tartották
Európa átvonulását falujuk-hídján,

kacagtak, mert tudták, hogy
a púpos dombok a legszebbek,
tudták, hogy mikor a harang nemet int fejével-
akkor mond igent,
tudták, hogy a magyar falu
soha nem hagyja el őket,
most is ott ülnek, látszik árnyékuk foltja…