Sebestyén Hedvig: Megadás

Undorodom az étvágyadtól.
Engem kellene enned.
Undorodom a boldog emberektől,
akik nem merik bevallani merre csúsznak.
Láttam – láttam felhőket, hamuszürke eget,
de azt sem látom már.
Légüres térben fekszem és nincs erőm
semmihez.
A fájdalomhoz sincs.
Nem fáj, nem éget, nem érzek semmit.
Fáradt vagyok.
Vándormadár vagyok az óceán felett, aki tudja,
hogy nem lesz ereje elérni a túlsó partot.
Megadóan a vízbe zuhan, csak egy csobbanás.
A csendben még a szárnysuhogás emléke.
De az is banális és semmitmondó.
Mint a csend.
Mint a tárgyak körülöttem, amik elvesztették a jelentésüket.
Én is elvesztettem a jelentésemet és
könnyezik a szemem a keserves nevetéstől.
Harcoltam sokáig.
Most már béke lesz.