Tűz Tamás: Anyám

Ha már apámról írtam, szólnom kell anyámról,
kinek virágszép arca ma is visszalángol
egy régi színes őszből, láva-forró nyárból.

Az élet nem terített szőnyeget elébe.
Tízéves volt és máris dolgozott szegényke.
Félárvaként csöppent a szívtelen mesébe.

Korán reggel futott a divatáru boltba,
padlót súrolt, sepert, a csomagokat hordta
Hamupipőkeként. De nem omlott a porba.

Felküzdötte magát és kiszolgálólány lett,
élete-sorsa egy árnyalattal már szebb,
de még nagyon messze a tündökletes várhegy.

Egyszer csak rajta volt a menyasszonyi fátyol.
Suhog, fel-felragyog hatvan év távolából.
A régi fénykép üszkén szeme is világol.

Anyám szeme, homloka, simogató ujja,
lágy hangja, ahogy altat, bölcsődalom fújja.
csak egyszer szólna még, a síron túl is, újra.

Tudom, hogy álom ez, de hátha megvalósul
a nagy hegyek mögött, hol kristály-csipke hó hull
s a lélek hirtelen az öröklétbe bódul.