R. Berde Mária: Búcsúztató

A nagytemplomba nem jártál soha.
Ha felöltöztél néha feketébe,
Kertek alatt Felenyedig lopóztál,
S falusi nép közt, hátul, meglapulva
Alázkodtál a kálvinista Isten
Nagy szigora előtt a bűnödért,
Hogy földi uraddal hitetlen élve
Öt-versen hoztál gyermeket világra,
Mostál, vasaltál, főztél rá s az ötre,
S esketlen is tűrted, ha részegen
Ütött, bár sérved volt a sok szüléstől.

Én ezt nem láttam. Én az eget láttam,
Hogy milyen kék vasárnap délután,
És milyen zöld az erdő fent a ponkon…
Hogy kötöd már a surcot, keszkenyőt
Kis alsóházunk pitvarküszöbén.
Te tudtad, hol visz árokút a ponkra,
Barátnéd volt minden vidám bokor:
Ez itt kökény, az ott galagonya,
Baraboly nő a vérvesszők alatt…
Az árkon túl jön a Kisasszonypuszta,
Ott eper búj a fűben s elfelejtett
Kázsiabokrok és jézsaminák
Pattantak júniustájon virágba –
(Nem jött eszembe, hogy az iskolában
Loncnak tanultam és jázminnak őket.)
Én azt láttam, hogy vesszőt törsz az erdőn,
A végét bogba kötve megtanítsz rá,
Hogy fűzzem rá a hiribit, csiperkét,
És hol keressem a harangvirágot,
Mely magasabb, mint én s kékebb a mennynél.

…Csiperke és harangvirág alatt
Tavaszidőn te egrest és cseresznyét,
Nyáron almát, körtét, ősszel diót
És korán érő muskotálygerezdet
Cipeltél haza a gyékényszotyorban.
(Hogy a mezőpásztorral szót cseréltél,
Fersingzsebedből krajcáros dohányt
Lopván markába – nem hallottam én.)

Én nem hallottam csak meséidet,
Melyektől esküdtél, hogy nem mesék.
„Igaziból volt egy királyleány,
Akit az anyja hóhérkézbe szánt,
S szegről a földre hulltak ruhái,
S virági tőből elhervadtanak,
Így gyászolták meg őt, mikor vivék…”

…Szalmalócádon télidőn s esőkor
Néha a számon kikívánkozott
Kis tudományom, hogy helyt áll a nap,
Forog a föld, s nincs széle a világnak –
Te csóváltad fejed, s a faggyúgyertyát
Meg-megkoppantva Juditról beszéltél
S Hollófernesről (két l-lel kiejtve
Feketébbnek tűnt a gonosz vezér),
S a béketűrő Jobb-ról. „Így nevezték,
Mert jobb volt ő szegény mindenki másnál.”

És egyszer úgy hajoltam a mesédbe,
Hogy láng kapott a gyertyából hajamba,
S aláhulló sötét fürtöm helyett
Felcsapó sárga láng övezte arcom –
Ó, ki gyújtott meg engem azután
Valaha úgy, mint a te faggyúgyertyád,
Meséid, melyeket oly furcsa szókkal
Szőttél, azt mondván: „Úrikak, zsidókak”,
„Alacsony”, az neked hitványt jelentett,
A lábikrát vértőgynek mondtad és
Facsart román szót kevertél avas,
Bibliában felejtkezett igékkel.
S a hullott szókban úgy járkált a lelked,
Mint félretaposott, divatjamúlt,
Elhányt cipőkben a szegények lába.

Szavad járása engem sose bántott,
Tudattalan topogtam el nyomodban
Akkor is, ha szenesvizet vetettél
Vagy felszedted legények lábnyomát,
Megsóztad a sarát és tűzbe szórtad,
Hogy lányküszöbre fusson az igézett –
Ha rozsdás sarlóval, ráolvasással
Árpát arattál a dagadt szemekről –
Vagy elmondtad, gúnyád hogy tépte meg
A prikulics, s mikor ünnepnapon
Kalácsot s bort vittél a temetőbe
Halottaidnak, úgy szólván felőlük,
Akárha élnének, csak egy kicsit
Tovább költöztek volna, mint a szomszéd.
S azért jönnek álomlátásban is
Ritkán, de akkor nemcsak szóbeszédre,
Hanem sorsot, jövendőt mondani.
Mert üzenet az álom mindig is,
A tűz: harag, vér: hirtelen dolog,
Eskünni: halál, füsülődni: gond,
Templom: búbánat, gyöngy: könnyhullatás –

Anyám azt mondta néha: „Régidőben
Az ilyen asszonyt kalodába zárták
És borsószalmán pergették halálra.”

S én mégis búcsúztatlak tiszta szívből,
Erdőért, gombáért, harangvirágért,
Prikulicsért, szegről hulló ruhákért,
Számkivetett szókért, álmok, halottak
És babonák világáért köszönvén.
Ha tudnám, merre húzták rád a hantot:
Sírodra bort vinnék ki és kalácsot,
Fejfádra kázsiából koszorút.
S tán késő könnyem is reád peregne
Faggyúgyertyáid lángjáért cserébe.

szozattv


szozat a tiszta hang 
szozat a tiszta hangEUCHARKirályfesztSacra HungariaSacra HungariaSacra HungariaKOFESZTszozat a tiszta hangszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang pálosokszozat a tiszta hangszozat a tiszta hang 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf