Mécs László: Egyszerű, falusi híd

Egy hidat láttam Mármarosban: felépült cifrán, vasbetonból,
de a Tisza kamasz folyó és néha játszik, néha tombol,
új medret ásott hebehurgyán, gondolt merészet és nagyot:
a hidat megkerülte s ottan gyűszűnyi vizet nem hagyott.

Ily szégyen-híd sok nyalka költő. Állnak cifrán és kiagyalva,
az élet-víz nem zúg alattuk s ha van víz: csak tócsává alvad.
Fölényes, gőgös íveikre nem fut egy ember útja sem,
nem kötnek össze partokat s nem néz rájuk a kutya sem.

Rajtam minden gerenda él még, le nem faragva, fájva, nyersen,
egymáshoz kötve lét-ínakkal s kinyomozható minden versben:
ez fűz, ez tölgy, ez rózsa, hársfa s mivel a munka elnagyolt,
ha május jön, ki is virulnak. Én csak falusi híd vagyok.

Én partokat ölelek össze: a gazdagok meg a szegények,
lelkiszegények s túl-tanultak, bolondos ifjak, béna vének
lét-partjait ölelem össze. A távolság mindég nagyobb,
mivel a partok átkozódnak. Én tiszta ölelés vagyok.

Alattam forr a mélység, élet, alattam vizek énekelnek,
vagy víg vizek, vagy bús vizek, de zenésítői életemnek,
alattam zeng a szeretet és örvénylik, búg a borzalom,
itt színes vágy zúg, ott a jóság, de élet minden oldalon!

Van sok napom, hogy átmegy rajtam a hosszú, hosszú ember-skála:
sok életharc sok sebesültje, vakok meg bénák sántikálva,
herceg, proletár, pap, parasztok, jók, rosszak, bölcsek, ostobák:
megnézik lent a víztükörben az arcukat s mennek tovább.

Egy szép vasárnap nem jött senki, nagy csendesség volt s csoda történt:
valaki hangfogót szerelt a vízre s megállott minden örvény,
a híd zengő hárfává válott és kivirult tavaszi díszben,
s leírhatatlan fény-özönben lassan átsétált rajtam Isten.

1930