Wallentinyi Dezső: Vers a hímzések poéziséről

Azoknak írom, kik csak szidni szokták
Művész-tudását asszonynak, leánynak.
Kiknek e szó: nő: szűkre szabott szoknyák;
S fehér lányszobát, ha néztek, se – láttak.

Kis kézimunka… Sápadt selyem szálak…
Dús, bús virágok… Sok levél színe holt…
Meg-megmutatják. – És jutalmazásnak
Mi így sértjük meg: Micsoda munka volt!

Ez az egész… Több semmi… És letesszük.
Rabszolga-lelkű lányaink nevetnek.
És ők sem érzik, észre mi se vesszük,
Hogy a léha nők Istent sértegetnek.

Fantasztikus a sok selyemfonálnak
Egymásbahaló tekervénye, útja…
Ki ráhímezte, a lelkéből váltak
Elhantolt álmok holt vágyakra újra.

Az Elhagyottság ez a művész. – Néha
Unalom. – Máskor alaktalan érzés.
De mindig fájó, szomorú és méla. –
Belső… Valami láthatatlan vérzés.
*
…De hogyha nagyon fáj az egyedüllét,
S ha az elhagyatottság karmát megmeríti,
Pelargóniás ablakában tűjét
Kusza útra húzzák álmodott vitézi.
*
Minden rózsából emlék-temető lesz.
Minden levél egy reményteljes élet.
A selyem suhogás valót ébresztő nesz.
– És vége! … Mindennek vége…
Nem érti senki, ha a kis párna – kész lett.