Flórián Tibor: Magyar vers háborúk között
Én nem tudom: mi a jobb?
Élni itt a bús földeken,
hol csak eszik és alszik az ember?
Hinni és vágyni csatarendben?
Én nem tudom: mi jobb?
Élni halálraváltan,
vagy halottnak lenni
s hallgatni mélyen a halálban?…
Kezünkben mindig
kereszt és kard volt.
De ha magasra tartjuk a keresztet,
e vad világban kihull kezünkből a kard,
s ha a kardra bízzuk önmagunk:
lehull a kereszt.
Ó, kereszt! És Te, felfeszített Ország!
Hogy megváltsalak: tollamat is néha kardként
forgatom.
De nem esküszöm, mégsem,
sohasem a kardra,
a bosszú istenére sem,
csak a keresztre!
És mégis, kezemből kiüti a keresztet
a tömeg.
Halált kiált az élőkre,
s hosszú jajjal halottat költöget.
A szeretet otthont nem talál,
fegyverek között Júdások nőnek,
s Jézus újra meghal a keresztfán.
Céltalan bolyongnak tereken és temetőkben,
s Isten ölébe futna mind,
de a gyűlölet visszatartja őket.
A pénzt dicsőítik, s tiszteletet adnak a gépnek,
a hatalom ujjai szívünkig érnek…
És nyugtalan lázas éjszakán
az ember elveszti koronáját.
Kín és könny ásnak maguknak medret,
a szél átsüvít minden terven,
gépek rohannak a századon át,
és porba hull a kereszt és az ember…
Én nem tudom: mi jobb?
Élni, hol a szeretet otthont nem talál,
vagy várni a megváltó halált?
Én nem tudom. De a századot nem dicsőítem,
s nem tisztelem a gépet,
s mit Isten alkotott:
– kereszt tövében a karddal –
az embert védem!