Tóth Gyula: Viharjelzés

A Temzén felúszó bálnák tetemei,
zsilipek közé szorítják szorongásaink.
A hidak ívei, mint sírboltok,
közrefogják a város méregtelt vénáit.
Olyan szenvtelenül zsivajgó
e tetszhalott lüktetés,
szinte beleborzonganak
az autók fénypászmái.
A csönd itt tapintható hiánybetegség,
az immunitás részleges, vagy teljes nemléte,
vakcinaútlevéllel hagyjuk magunk mögött
a természetidegenül beépített partot.
A viharjelzést csak kevesen veszik komolyan.

A sirályok Mekka felé kezdenek repülni,
hosszú tömött sorokban,
de sokuk elhullik az út folyamán.
Kirakatok lankadt, betört szemei,
kutatják a meghasonlott létezés spektrumát,
a várost most gyújtják föl az égre,
az elszenesedett Isten is
a globális felmelegedést szolgálja.
Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
toronyóra lánccal omlik a mélybe…
ma jól laknak a kóbor kutyák végre…
mert a viharjelzést,
csak kevesen képesek komolyan venni.

Kalitkákból kiszabadult papagájok, hollók, beók
adják tovább az emberi nyelvet fiókáiknak,
’’csőr-hagyomány” útján.
Itt a lámpavasak régi-új evolúciója,
míg le nem rohad róluk
ez elátkozott újbarbár kor.
A túlnépesedés csak egy statisztikai számadat,
ahogy a politika dobálózik a számokkal és szavakkal,
még a Sátánt is hadrendbe állítanák,
a felbontott térkő burkolatok
újrahasznosítására,
csak kielégítő mennyiségű közpénzt kapjunk rá
a mentálisan zavart teremtőtől.
A viharjelzés hirtelen kettes fokozatra váltott.