Jagos István Róbert: Egy dologban sohasem
Szerettem veled lenni.
Karodba ölelve hajoltam hozzád
és úgy majszoltuk a pogácsát,
botorkálva a fagytól málló
téglákon.
Nem szeretted, ha siettem.
Úgy élsz, ahogy mész.
Nem hagysz időt magadnak, másnak.
Kenyérhéj szagod volt.
A gyerekkori zsibbadás a fejben még
mindig elkap, ha pékség mellett
megyek el, pedig már a szag sem ugyanolyan.
Mintha elvitted volna magaddal
és ami maradt, az konzervált emlék csupán.
Nem tudom mennyire fájhatott neked,
ha elhúzódtam tőled egy-egy barát láttán
és magamra öltvén a cinkosságnak hitt
önteltségem, magadra hagyva, hátra sem nézve
fordultam le tőled a legközelebbi sarkon.
Sosem mondtad, hogy fáj.
Voltak napok, hogy feléd se néztem.
A vályogfal olyankor földrésszé változott
és hiába verted, hangja elcsitult az akkori messzeségben.
Már akkor is hittem.
Hittem, ha bármi is árt majd nekem,
te ott leszel és ott folytatunk mindent,
ahol abbahagytuk.
Pogácsát eszünk, egymásba karolunk,
én panaszkodom,
te várod a következő sarkot,
ahol majd hirtelen eltűnök.
Hazudhattam, kérkedhettem.
Te csak bólogattál, mint aki tudja:
nekem a hazugság önigazolás.
Egy dologban sosem hazudtam.
Amikor kettesben voltunk,
mindig mamának szólítottalak.
2015