Nagy Horváth Ilona: Dobog

A járda egykedvű redőire
halvány csipkéket szeg a fagy,
csizmám sietős talpa alatt szaporán koppan a tél,
még néhány lépés felfelé, azután
alábukik majd a néptelen utca.
A meredek lejtőn fáradtan hasal az egykori gyár,
mint beteg kutya, matt üvegszemeivel semmibe néz,
előtte az óriás tiszafa fájdalmas csonk,
nem nézek oda, tudnom elég,
kivégezték az öreget.
Tegnap rossz napom volt.
Ma is.
Ahogy elszáradt, szürke karjaival a tavalyi lonc
öleli kérlelhetetlen a zörgő kerítésoszlopot,
rám gabalyodik minden gondolat,
levegő után kapkodok.
De meggyógyítom magam.
Sietek.
Hazudtam Istennek. Azt mondtam,
mindent akarok.
Pedig az kevés.
Én szeretnék.
Valahogy el kell mondanom.
Mert veled mindig szelíd
és tiszta vagyok.
Tenyeredbe bújni, mint a munka,
nyakadba csókolni a napot,
tiszta illatodban ringatózni, mint
a csend,
és melegedni a hangodnál,
mikor mesélsz, nevetünk,
s valami ügyetlen szimfónia
megszólal idebent.
Dobog a szívem.