Pethes Mária: A város fényei

szürke öltönyben szendereg a park
bogarak álmát melengeti a magokban
türelmetlenség feszül gyökeret akarnak
ereszteni a szabadságba de még tétlen
az idő csak a szél játszik egy újsággal
amiről leáztak a gyalázat hírei az eső
értelmet keres a zuhogásban csonka
mondatokat nyel a csatorna a város
álmában terjeszkedik határán túl emel
házakat amik körbevesznek egy szív
alakú teret és valami énekesmadár
megszeretteti a földdel az eget

kicsordul Isten szeméből a táj
üvegszilánkokat csillogtat a föld
lustán görbül a horizont a város
fénye szárnyas vadlovakat hív elő
a Tó hullámaiból tollak havaznak
madárrá változnak a szél álarcokat
osztogat az ingázóknak hadd játsszanak
színházast hogy rátaláljanak koronájukra
hadd higgyék hogy királyi módon
szabadon lélegeznek

mielőtt a költő bejárja az emlékezés
aknamezőit önvédelemre alkalmas
szavakat kap Istentől titkos útinaplóját
és a petárdák villámlásával íriszébe
égetett újévi köszöntéseket elolvassák
a csillagok látnak egy szóvégi Y-lándzsán
fennakadt összetett mondatot

a hajnal leltárba veszi az írásjeleket
úgyis felszívja a végtelen a várost
a madárrá varázsolt hópelyhek légi-
folyosóját a házakkal körbeölelt szív
alakú teret ingázók álmából a szabad
lélegzetet és a költő életkorát
aztán a halogatás és mindenek
fölött áll aléltan liheg az idő mint
hatalmas húsevő virág a talán-ra zárja
szirmát az űzött remény a város fölé
csillagok hálóját feszíti az ég
a tájra rádől a némaság oszlopa
január van boldogasszony hava