Tímea Gulisio: Szégyen

Mellettem alszik.
Nem velem.
Most jól megnézem,
Milyen is egy gonosz ember.
Hogy melyik testrészén látszik.
Szép.
Lehunyja szemét,
Így rejtve marad elvetemült tekintete.
Az orra nemes ívű.
A szája érzéki.
Egészében nézve fáradt,
Szomorú arc.
(Biztos a rosszaság viselte meg.)
Kilátszik a kulcscsontja.
A karját két ujjal átérni.
(Talán a belső pokol emészti el.)
Azok a finom kis erek.
Vázára rajzolt madárka.
(És vázával már öltek.)

Reggel még mindig élek.
Eltűnt.
Elpárolgott, mint ördög a szenteltvíztől.
Vagy simán lelépett.
Halkan nyit ajtót.
Reggelit hozott:
Vajas pirítóst főtt tojással, tejeskávéval.
- Te már ettél? – kérdezem.
- Még nem.
- Milyen szép bögre.
- Én festettem rá a tulipánt.
- Milyen finom a tojás,
Pont, ahogy szeretem,
Se kemény, se lágy.
- A gyerek is így eszi.
- Mennem kell – mondom.
- Csomagolok valamit.
- Nem, köszi.
- Gyere máskor is.
- Jó.
És rohanok végig a téli utcán.
Nincs elég hideg,
Hogy lehűtse szégyenemet.