Jagos István Róbert: Utazás
Csörtetve jöttél. Nem restellve semmit,
felnyitva mellkasom, dúdoltad halkan
egy majdani királyságom hangjait.
Megnyaltad szívem úgy, ahogy senki más.
Térdre rogytál velem, majd alám feküdvén
emeltél egyre csak feljebb.
Házakat, városokat láttam,
majd folyókat és marcona hegyeket.
Végül sötétben engedted el kezem
és úgy mentél el lábujjhegyen,
ahogy a dalok halnak el
egy-egy betegedő szájban.