Németh Máté: Sóhaj

Levegőm
csörömpölő kristály,
ablakod üvegén....

Az örvénylő sötétség:
fáj és nyúz.
Ha megszólalna,
maroknyi gerinctelen
hangot nyögne ki:
szürkét-lombtalant.
Az orcád fényét
tágas tüdőm szívja be,
a homlokok fennsíkján
szétrajzanak a világűr
nyitott ingű álmaink.
Arcra buknak a
temperamentumos érzelmek
kimondhatatlan gyümölcsei,
látomások helyett,
magamba altatom
a gyűrődött
fájdalmak oszlopait.
Színeink éghajlata tévedés.
Üvegfestmények
sebesült árnya...
Mégis!
Kínzókamráid közt,
susogásod leveti rólam
a súlyos némaság
bizonytalanságait.
Megadja magát
az együttlét fantázia
érctükrének.