Gaál Áron: Estélitáj Esztergomban
/Kund Ferenc emlékének/
Elnézem ezt a megvénhedt házsort,
mi ország szíve volt, s csak határ most.
Nézem várát a zajló jég felett
és bazilikáját havas hegyen
és Keresztútját, ami fel a dombra visz,
hol magára maradt még Jézus is.
Balassi tudta, Babits is tudta,
egyiket jelene, másikat múltja
vonzotta, a harc –hitért, Hazáért,
nyelvért, s végül már csak önmagáért.
Lángjuk ellobbant, de szavuk nem szakadt
s rólad barátom, majd mit tanítanak,
hogy a „t” a múlt idő jele,
mert, aki él, csak élt, s ki szeret, szeretett?
(Vagy azt, hogy szőlődből bort hoztál nekem,
hogy iskola, s „rend” hordja (de csak) keresztneved?)
Székelykő alatt a megmentett házak
felemlegetnek, s a HÍD is, - az unokáknak.
Hidd el jobb ez így, mintha sírna, zokogna
a Kis-Duna sétány, hisz fái közt ott vagy,
s lejt-utcáin is, hol vízbe gurul a Nap…
Elnézem most a Várost, már nem ugyanaz,
mint, ami volt.
Nélküled
elfogy
Fagy
van
ma
is.