Simon Menyhért: Nem nyúlunk egymás keze felé

Szellememet nem senyvesztheti el szürke kisváros,
látkörömet nem zárhatják el a környező hegyek,
kis létgondok nem húzhatnak le az Eszme-csúcsokról:
ha itt kellene meghalnom is észrevétlenül, meg nem ismerten,
én végig élném az emberiség életének kvintesszenciáját.

És hányan vagyunk így szerte a vadságokkal tele Földön
örök vártán álló emberek, kik a káosz minden jelenségére
fájdalommal vagy hitsugárral reagálunk, kik próbáljuk
fényesre csiszolni a lelkiismereteket az évezredes
barbár megkopottságból, törődöttségből, érzéketlenségből
hányan vagyunk és mégis oly végtelenül kevesen ahhoz,
hogy az emberiséget kiragadjuk a lélekgyilkos sötétségből!

Vagy talán nem is vagyunk kevesen, csak nem nyúlunk
egymás keze felé s nagyon ritkán hallatjuk tülekedés,
létharc zajában elvesző, ember hangunkat, a Lét szavát,
csak az erőszak, kaszt-uralom mindenhatóságától megrészegültek
fegyvercsörtetése, durva lármája akarja elhitetni velünk,
hogy nagy messzeségek köde burkolja a megváltó kor eljöttét!

Ó éppen elegen vagyunk már, nagy mindenséget felérző testvérek,
tettéváltásának áldott testvérrendjét hirdetve hirdeti –
ne rettentsen bennünket elnyomók milliós hadserege,
trösztök hatalma s a tömegek éretlensége, megalkuvása.
Krisztus, Buddha csak egymagukban voltak, mégis új utakat
adtak százmillióknak, mély, egyszerű szavakkal, mert örök
mégis csak a Szeretet, mert hatalom is csak a Szeretet –
nyújtsuk hát ki kezünket, erősítsük meg teremtő hangunkat!